Miért fekete a világűr, ha tele van csillaggal?

Az ég kék, a fű zöld, a világűr fekete. Ezek olyan egyértelmű tények, hogy eszünkbe se jut megkérdőjelezni őket. Pedig gyakran a legegyszerűbbnek tűnő kérdéseket a legnehezebb megválaszolni. Azon például neves tudósok egész sora törte a fejét, hogy mégis miért koromsötét az űr, miközben telis-tele van fénylő csillaggal.

Kezdjük azzal, hogy miért kék a nappali égbolt. Azért, mert a közeli Nap fénye a Föld légkörének molekuláiba ütközik, és azokról szanaszét szóródva hozza létre az ég jellegzetes színét. Az éjszakai égbolt pedig azért fekete, mert nincs napfény, ami szétszóródhatna. A Holdon viszont a nappali ég is fekete, mert ott meg légkör nincs, amin szét tudna szóródni a Nap fénye.

Az tehát megvan, hogy honnan a fekete szín. Na de miért van egyáltalán sötét, ha közben milliónyi távoli csillag ragyog az égen, amelyek akkor már simán be is világíthatnák.

Ha a világegyetem végtelenül idős és végtelenül nagy lenne, vakító fényárban kellene úsznia, ehelyett mégis vaksötét van. Ezt az ellentmondást hívják Olbers-paradoxonnak, és a feloldására több magyarázat is létezik. A jelenlegi legelfogadottabb szerint a sötétség oka, hogy az univerzum nem végtelenül idős, csak olyan 13,8 milliárd éves, így ma még csak azokat az objektumokat látjuk, amelyek 13,8 milliárd fényévnyire vagy annál közelebb vannak hozzánk. Az ennél távolabbról érkező fény egyszerűen még nem ért ide.

Egy másik lehetséges ok az univerzum tágulása. Emiatt ugyanis az égitestek folyamatosan távolodnak egymástól, így tőlünk is, így a hozzánk elérő fényük hullámhossza is megnyúlik. A nagyobb hullámhossz pedig azt jelenti, hogy a fényük színképe először eltolódik a vörös felé (ezt hívják stílszerűen vöröseltolódásnak, ami éppen a világegyetem tágulására utaló egyik legfontosabb jel), majd ahogy még jobban elnyúlik, végül ki is esik a látható tartományból, és a fény helyén csak süket sötétség marad.