Miért kapjuk a szánkba az ujjunkat, ha rácsaptunk kalapáccsal?

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Az emberek jó részénél működik egy ősi, ösztönös fájdalomcsillapító reflex: ha hirtelen fájdalom éri karunk kezünk valamely részét, önkéntelenül is a szánkba vesszük azt, hogy csökkentsük a kellemetlen érzést. Tipikusan ilyen helyzet, ha kalapáccsal rávágunk valamelyik ujjunkra, odacsípjük valahová, megégetjük azt – mind rém rossz érzés, amit gondolkodás nélkül szeretnénk azzal enyhíteni, hogy szánkba vesszük a sajgó testrészt. És a jelek szerint egész jól működik a dolog, csakúgy, mint testünk más öngyógyító képessége. De adott a kérdés: hogyan?

Ahhoz, hogy megválaszolhassuk a kérdést, érdemes nagyjából tisztában lenni azzal, miképp jutnak el az agyba a fájdalomjelzések, mi a leginkább elfogadott elmélet a testünkben keletkező fájdalomérzet továbbításáról.

René Descartes francia tudós, filozófus a 17. században úgy vélte, hogy az emberi testben speciális fájdalomreceptorok vannak, amik révén eljut az agyba a kellemetlen inger. Ezt a jól hangzó teóriát az eltelt évszázadok során nem tudták a neurobiológusok igazolni, így arra jutottak, hogy

nincsenek testünkben olyan speciális idegvégződések, amik csak a fájdalom érzékelésére alakultak volna ki.

“Bizonyos idegszálak ingerlése, bizonyos körülmények közt fájdalomérzetet szül, de van hogy más körülmények közt meg nem. Másképp mondva: ugyanazon idegszál ugyanúgy továbbíthat fájdalomjeleket mint egyéb ingereket is” – mondta a Mental Flossnak Lorne Mendell, a New York-i egyetem fájdalomkutatásra szakosodott neurobiológus professzora Descartes elméletével kapcsolatban.

Ugorjunk előre a 17. századból 1965-be: a MIT (Massachusetts Institute of Technology) két kutatója, Patrick Wall és Ronald Melzack megalkották a fájdalomszabályozás kapuelméletét (Gate Control Theory of Pain), ami javarészt máig megállja a helyét. Wall és Melzack teóriája szerint a fájdalomérzet leginkább arról szól, hogy a különböző típusú idegrostok milyen eloszlásban továbbítják a különféle ingereket, magyarázza Mendell, aki korábban együtt dolgozott a két MIT-es kutatóval. “Az elméletük szerint azok a rostok, amik növelik az ingerbevitelt, megnyitnak egy kaput, míg azok amelyek csökkentik, lezárják azt. Úgy kell ezt elképzelni, hogy
ez a kapuszabályozó mechanizmus működik a gerincvelő kezdeténél, és vagy megnyitja a kaput a fájdalom előtt, vagy bezárja azt, csökkentve ezzel azt.”

A kapuelméletet 1996-ban kapták fel újra, amikor Edward Perl neurofiziológus felfedezte, hogy bizonyos idegsejtekben vannak úgynevezett nociceptorok, azaz kifejezetten fájdalmat érzékelő receptorok, és ezek az idegsejtek jeleznek, ha szöveteket károsító inger éri a testet. (Descartes kétszavas kommentárja: Na, ugye.) Perl kétfajta idegrostot különböztetett meg: nagyot és kicsit. A nagy rostokon “non-nociceptív” információk, azaz fájdalommentes információk jutnak az agyba, míg a kicsiken “nociceptív”, azaz fájdalmas információk.

Az eletrosokkos kísérletek azt mutatták, hogy kezdetben csak a nagy idegrostok továbbítják a jeleket az agynak, mintegy felhívva a figyelmet az inger megjelenésére, de ha fokozatosan minél erősebb szövetkárosító inger éri a testet, annál több kis idegrost lép működésbe, és egy idő után megjelenik, majd erősödik a fájdalomérzet. A kapuelméletet alkalmazva az mondható tehát, hogy

a kis idegrostok nyitják meg a fájdalom előtt a kapukat.

És akkor térjünk vissza röviden a fiókba csípett ujj jótékony szopogatásra (avagy bevágott könyök masszírozásra, bibire adott anyai puszira). Mendell szerint ezzel az önkéntelen reakcióval a nagy idegrostokat stimulálja az ember, amivel kellemes ellenirritációt vált ki a sérült területen. Ezzel pedig arányaiban csökken a fájdalmas jelek volumene, csukódik a kapu, csökken a fájdalom szintje – legalábbis a kisebb, inkább csak kellemetlen fájdalmak esetén így működik a dolog, baltával lecsapott hüvelykujjal viszont érdemes orvoshoz fordulni.