A Nobel-díjas, aki vízből akart aranyat csinálni a németeknek

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Hogy az első világháború után a vesztes Németországnak legyen miből kifizetnie a békeszerződésekben megszabott jóvátételt, a német tudósok az alkímia középkori receptjeihez fogható terveket szőttek: tengervízből akartak aranyat csinálni. Az elképzelések mögött egy Nobel-díjas kémikus állt, akinek az életműve, ha azt mondjuk, hogy ellentmondásos, nem mondtunk sokat.

Fritz Haber úgy kapta meg rögtön a háború után a kémiai Nobel-díjat, hogy főszerepet játszott a több tízezer halálos áldozatot követelő harci gázok kifejlesztésében. Elektrokémiával és a gázok közötti kölcsönhatásokkal foglalkozó tudósként kötelességének tekintette, hogy segítsen a klórgáz vegyi fegyverré fejlesztésében. Ő maga is többször a frontra utazott, hogy a helyszínen tanulmányozza a vegyi anyag bevetését. Ott volt 1915. április 22-én Ypernnél is, amikor először vetették be az új fegyvert – a francia állások felé fújt sárgászöld gyilkos felhő hatása még a németeket is sokkolta . Felesége, az egyik első női kémikusként is ismert Clara Immerwahr tíz nappal később öngyilkos lett a tömegpusztító fegyver miatti lelkiismeret-furdalása miatt. Haber az öngyilkosság ellenére még aznap elutazott a keleti frontra, magára hagyva fiát az anyja halálával.

Mindezek ellenére 1918-ban megkapta a Nobel-díjat. Bár közben attól is félt, hogy háborús bűnösként bíróság elé állítják, erre nem került sor – talán mert az Antant-hatalmak sem voltak ártatlanok a harci gázok bevetésében. A díjat az ammóniaszintézis leírásáért kapta, a műtrágyagyártásban többnyire még ma is a Haber-Bosch-eljárást alkalmazzák – emiatt az élelmiszerellátás forradalmasítójaként is beszélnek róla.

A vesztes világháború után Haber más módon akarta segíteni hazáját. Németországot 1921-ben 226 milliárd aranymárka jóvátételre kötelezték – ez akkor több mint 70 ezer tonna aranynak felelt meg. Haber ötlete az volt, hogy a tengervízben csekély mennyiségben megtalálható arany kinyerésével szinte ingyen pénzhez jutnának, amiből a romokban lévő ország az irreális összeget is könnyen kifizethetné.

A tengervízben valóban van arany, ahogy rengeteg más kémiai elem is a magnéziumtól az uránig. A kérdés csak az, érdemes-e kivonni beőle. Haber kezdeti számításai szerint tonnánként 65 milligramm aranyat lehet kinyerni a tengerből; úgy számolta, hogy ekkora mennyiség még úgy is nagy haszonnal kecsegtet, hogy a folyamatnak óriási energiaigénye lenne. Javaslatára Németország 1925-ben kétéves kutatásba is kezdett, hajóik világszerte vizsgálták az arany mennyiségét az óceánokban.

Időközben azonban Haber rájött, hogy számításaiba hiba csúszott: három nagyságrenddel, mintegy 1000-szeresével becsülte túl a vízben lévő arany mennyiségét; így az energiaköltség már bőven meghaladta volna az arany árát. Szívére vette a tévedést, úgy gondolta, azt rögtön ki kellett volna szúrnia.

1934-ben a szíve is vitte el; Amerikában halt meg, a nácik elől egy évvel korábban menekült oda zsidó származása miatt. Nem élte meg, hogy rokonait és ismerőseit az ő találmányával gyilkolják meg a holokausztban; a gázkamrákban használt Zyklon-B alapja az az eredetileg rovarirtásra használt gáz volt, amit a húszas években szintén Haber fejlesztett ki.