A kutató, aki lement fél évre egy barlangba, de majdnem beleőrült

Az űrverseny lázában égve, egy fiatal francia geológus 1962-ben radikális önkísérletbe fogott. Michel Siffre leereszkedett egy nem sokkal korábban felfedezett alpesi jégbarlangba, vitt némi olvasnivalót, és ha már ott volt, ki sem jött a 114 méteres mélységből 63 napig. Mivel az izolációs teszt elsőre egész jól sikerült, tíz év múlva megismételte a földalatti önkéntes magányt, ekkor már fél évre emelve a tétet. Kis híján beleőrült.

Tök egyedül hónapokat tölteni a föld alatt, teljes magányban, távol a napfénytől, emberi társaságtól és a minimálisnál változatosabb ingerektől önmagában is őrültségnek tűnhet, de az 1962-es kísérletet a Scarasson-barlangban Siffre kiválóan viselte. A jégbarlangot nem sokkal korábban tárták fel, a fiatal geológus pedig úgy gondolta, az előzetesen tervezett két hétnél többre, legalább két hónapra vágyik a mélységben. Korábban senki nem töltött ilyen hosszú időt egyedül egy barlangban, a világcsúcskísérletet pedig tudományos projektként is el lehetett adni: a hosszabb űrutazások pszichológiai és életciklusra gyakorolt hatásait kívánták a föld alatt szimulálni.

Egy alkalommal ugyan a kutató váratlanul teli torokból énekelni, valamint tvisztelni kezdett, de ez bőven a normális viselkedéstartományban lehet a zuhany alatt is, nem hogy lent, teljes magányban, fagypont körüli hőmérsékleten. Siffre testhőmérséklete 34 fokra hűlt, de a hipotermiától eltekintve minden jól ment: olvasott, írt, barlangot kutatott, gondolkodott a jövőjén, illetve ébredés után, étkezéseknél, valamint lefekvés előtt minden nap telefonált a felszínen lévő kollégáinak, akik ilyenkor egy rövid pszichológiai tesztet is csináltak vele.

A fő kérdés az alvás-ébrenlét ritmusa volt: Siffre nem tudta, mennyi az idő, fent mikor van nappal és mikor jön el az éj, nem működtek tehát a szokásos, a szaknyelvben németesen Zeitgebernek nevezett természetes és társadalmi időszabályozók. Akkor evett és akkor aludt, amikor a szervezete igényelte, és az önkísérlet fő eredménye az volt, hogy ilyen körülmények között is működik a belső óra, a nagyjábóli 24 órás cirkadián ritmus. Annak ellenére, hogy közben Siffre teljesen elvesztette a fonalat, mennyi idő is telt el: amikor 63 nap után szóltak neki, hogy már túl van az eredetileg tervezett kísérleti időn, azt hitte, még 40 napja sincs a föld alatt.

Tíz évvel később Siffre úgy döntött, újra saját magán vizsgálja meg a cirkadián ritmus működését. A hatvanas években önkéntesekkel több hasonló kísérletet is folytatott, és úgy tűnt, a legtöbb ember egy idő után átáll a 48 órás dupla cirkadiánra: 36 óra ébrenlét után 12-14 óra alvás, ami a potenciális katonai előnyök miatt felkeltette többek között a francia hadsereg érdeklődését is. Siffre úgy gondolta, ha még hosszabb időt tölt lent, talán az ő szervezete is átáll, mindenesetre az egyéni különbségek, az életkor hatása és az izolációs idő hossza érdekes kutatási témának tűnt, úgyhogy a NASA támogatásával 1972-ben immár hat hónapra költözött be egy texasi barlangba.

Itt már a hőmérséklet is elviselhető volt, és a fején lévő elektródák kényelmetlensége ellenére az első 79 nap ismét jól telt. Ekkor azonban valami megtört a kutatóban. A lemezjátszója bekrepált, amikor pedig a könyvei, jegyzetei és a kutatási felszerelése is penészedni kezdett, Siffre depresszióba esett. A kísérletet nem szakította félbe, de erősen foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata. Az életet még az ételraktárát dézsmáló kisegér alkalmi társasága jelentette számára, de amikor el akarta kapni, véletlenül agyonnyomta az edényével – elég jó kép terápiás beszélgetésekre.

Az elhagyatottság megsemmisít

– írta ezután penészfoltos naplójába.

Siffre több, mint 200 nap után összezavarodva, dezorientáltan, súlyos depresszióban jött ki a fényre. Ő volt az első, aki önkéntesen ennyi időt töltött teljes magányban a föld alatt. Alváskutatási adatainál (a cirkadián ritmusa teljesen felborult, 18 és 52 óra között váltakozott a fél év alatt) talán fontosabbak a pszichológiai tapasztalatok: az izolációval súlyos mentális és lelki zavarok, romló kognitív teljesítmény járnak, ami, mint azt más kísérletek többszörösen igazolták, még súlyosabb, ha a külső ingereket valóban megpróbálják kiküszöbölni.

Siffre a barlangban zenét hallgathatott, írhatott, olvashatott (főleg Platónt, úgyhogy a barlanghasonlaton is volt alkalma elmélkedni), kutatóként ráadásul magas volt a motivációja, és neki a barlang is otthonos környezet volt. Nála is kevésbé irigylésre méltók azok az önkéntes fizetett kísérleti alanyok, akiknél laboratóriumi körülmények között, süketszobában, gumikesztyűs kézzel vizsgálták az ingermentes izoláció hatásait: a többség két napig sem bírta, de már néhány óra után a szorongás, izgékonyság, depresszió és a hallucináció komolyabb tünetei jelentkeztek mindenkinél.

Külső ingerek híján az agy a kevés beérkező jelből próbál egészet alkotni – a szoba mozogni kezd, a tárgyak alakváltók lesznek, az elme zebrákat és csoportosan támadó osztrigákat rajzol a fehér falra, az ember pedig magában kezd beszélni, vagy éppen kántál – az őrület jelei, de éppen azért produkáljuk őket, hogy hogy ne őrüljünk meg teljesen. Siffre végül is megúszta, írt még ezután vagy egy tucat könyvet (itt egy interjú vele cirkadián tapasztalatairól, később amúgy a guatemalai maja barlangokat kutatta mélyebben) de a barlangban számára is kiderült, hogy teljesen egyedül, szociális rásegítés nélkül a valóság fokozatosan elveszíti a körvonalait: emberek és ingerek nélkül nem működünk, akkor sem, ha trogloditák akarunk lenni – így vagyunk huzalozva.