A náci Németország kétszer is megadta magát

Mikor Adolf Hitler 1945. április 30-án öngyilkos lett a berlini bunkerében, Németország vezetése látta, hogy eljött az idő, hogy letegyék a fegyvert. Hitlert egy (erősen náci érzelmű) haditengerészeti admirális, Karl Dönitz váltotta, de neki nem volt kedve közvetlenül részt venni a Harmadik Birodalom felosztásában, így gyorsan elküldte maga helyett Alfred Jodl vezérkari főnököt, hogy tárgyaljon Dwight D. Eisenhower amerikai tábornokkal.

Dönitz azt remélte, hogy a tárgyalással elég időt nyer, hogy minél több német civilt és katonát kimenekítsen a Vörös Hadsereg útjából. Ezen túl még azt is el szerette volna érni, hogy a szövetségeseket a szovjetek ellen fordítsa – hiszen nem volt kifejezetten felhőtlen a viszony –, akik így kisegíthetnék Németországot a keleti fronton.

A tűzszünet május 8-án 23:01-kor lépett életbe, de Sztálinnak nagyon nem tetszett a szerződés. Több szempontból sem. Úgy gondolta, hogy mivel a Szovjetunióé volt a legnagyobb vérveszteség (mind civil, mind katonai oldalról), az a minimum, hogy egy apró delegáció helyett országának legmagasabb rangú katonája írja alá a németek fegyverletételét.

A helyszínnel (Reims) sem értett egyet, szerinte Berlinben kellett volna tárgyalni. Ezek leginkább szimbolikus problémák, csak a presztízsről szóltak. Viszont volt egy harmadik érve egy új tárgyalás mellett, amivel sikerült meggyőznie a szövetségeseket: nem Németország legmagasabb rangú tisztje írta alá a fegyverletételről szóló szerződést.

Ebből már az első világháború után is komoly problémák kerekedtek. 1918-ban a Német Birodalom állampolgárai úgy tudták, hogy nyerésre állnak, így mindenki felháborodott, mikor Matthias Erzberger frissen kinevezett külügyminiszter (azaz egy civil vezető) aláírta Compiègne-nél a fegyverszüneti megállapodást. Ettől aztán kiábrándult a nép és a sereg, lábra keltek a fronton győzelemre álló háború hazai szabotálásáról szőtt pletykák, megindult a zsidók és a marxisták üldözése (mert az elméletek szerint az általuk manipulált kormány hátba szúrta a sereget), ami végül hozzájárult a nácik megerősödéséhez és a második világháború kitöréséhez.

Mivel Dönitz a Német Birodalom elnökeként már civilnek számított, a szövetségesek attól tartottak, hogy egy civil vezető által kinevezett Jodl feltépheti a régi hátba szúrós sebeket. Hogy ezt elkerüljék, újra aláíratták a szerződést, ám ezúttal a németeket Wilhelm Keitel vezértábornagy képviselte (ő volt a német erők parancsnoka), a szovjeteket pedig Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall.

Keitel azt kérte, hogy a szerződéshez adjanak hozzá egy bekezdést, ami a fegyverletétel életbelépése után még 12 órát adna a német katonáknak, hogy befejezzék a harcot, azaz legyen idejük megkapni a parancsot, hogy tegyék le a fegyvert. Ezzel akarta elkerülni, hogy a katonákat büntetés érje, ha adminisztrációs okokból nem teszik le időben a fegyvert. Zsukov ezt csak szóban ígérte meg, de addig vitáztak, hogy végül a tűzszünet kezdete után írták alá a szerződést, és bő 40 perccel átcsúsztak május 9-re - legalábbis moszkvai idő szerint. A német katonák csak ezek után tették le a fegyvert.

Így adta meg magát kétszer Németország. A szovjet lapok csak napokkal később írtak a 7-i tárgyalásról, és a mai napig május 9-én tartják a Győzelem Napját. A világ többi részén a fegyverszünet szerződésben leírt életbelépését ünneplik, így a V-E Day (Victory in Europe Day – Európai győzelem napja) május 8-ra esik. Sztálinnak ez egy remek PR-lehetőség volt, mert így úgy tűnhetett, hogy a Szovjetunióé az igazi érdem, a 8-án ünneplő országok meg valójában egy olyan napot neveztek ki ünnepnapnak, amikor a tárgyaláson kívül nem is történt semmi.

(Borítókép: Német katonák csoportja átad egy német várost 1944. december 8-án. Fotó: FPG / Getty Images)