A Pentagon 6 milliárd dolláros atompiramisa csak egy napig működött

Az egyesült államokbeli észak-dakotai Nekoma mondhatni szó szerint a semmi közepén található. A Kanadával határos állam leginkább a Fargo című film, illetve sorozat miatt lehet ismert, fő bevételét az észak-nyugati területeken folytatott olajkitermelés adja, észak-keleten pedig nem túl sok említhető dolog történt egészen 1970-ig. Ekkor határoztak úgy ugyanis, hogy megépítik az állam talán legérdekesebb ismertető jegyét, a

A piramis az apró, alig 50 lakosú Nekoma település mellett magasodik ki a síkságból a maga 24 méteres magasságával (ez kb. 8 emeletnek felel meg). Első ránézésre a távolból inkább tűnik egy szekta rituális áldozati helyének, mint bármi másnak, pedig a Stanley R. Mickelsen Safeguard Complex (SRMSC) valójában a hidegháborús fegyverkezés egyik központi eleme lett volna a Pentagon tervei szerint.

Észak- és Dél-Dakota helyzetéből adódóan ideális volt arra, hogy itt telepítse ki az Egyesült Államok a hidegháború alatt a szovjetekkel szembeni rakétavédelmét, illetve a nagyjából a világ végét is előidézni képes nukleáris rakétabázisait. Az Északi-sark felé a két Dakota felől a legkisebb a távolság a mai Oroszország irányába, és mivel kelet-nyugati viszonylatban is középen vannak, tökéletes lefedettséget biztosíthattak.

Nekoma mellett egy ilyen védelmi központot telepítettek – a Stanley R. Mickelsen védelmi komplexum feladata az volt, hogy egy esetleges szovjet atomtámadás esetén elpusztítsa az Északi-sarkon át érkező rakétákat, megtisztítva az utat az amerikaik rettegett Minuteman rakétái előtt.

Az SRMSC tehát a nukleáris előőrs volt, a Minutenaneket délebbre telepítették, Nekoma mellett csak 30 úgynevezett ellenrakéta, Spartan volt, de mindet nukleáris fejjel szerelték fel, tűzerőből tehát nem volt hiány. Főleg, hogy voltak tartalékrakéták is.

A Pentagon egyébként több hasonló bázist tervezett Amerika-szerte, ám a szovjetekkel kötött nukleáris leszerelési megállapodásba (SALT-1 – Strategic Arms Limitation Talks, tárgyalások a hadászati fegyverek korlátozásáról, 1972) végül az került, hogy országonként csak kettőt engedélyeznek egymásnak – egyet a főváros, egyet pedig az interkontinentális ballisztikus rakéták indítóbázisának védelmére. Utóbbi volt az SRMSC, a többi tervezettből pedig egy sem készült el végül.

A bázist 1970-ben kezdték el építeni, és 1975-re készült el. Rengeteg katonát telepítettek ide családostul, az építkezésen dolgozókkal együtt több ezren laktak az SRMSC-n. A szórakoztatásukról egy hatalmas közösségi tér, tornaterem, templom, mozi és bowlingpálya gondoskodott, de a bázisnak volt saját bankja és fodrászata is.

Nehéz elképzelni, hogy hogy eközben alig pár méterre, a föld alatt 31 rakétába szerelt atomtöltet várta a világ végét. Ha ugyanis a Spartanok elindultak volna, az az atomháború kitörésére lett volna válaszreakció.

Az ötéves munkálatok 6 milliárd dollárba kerültek, a bázis alapkapacitáson 1975. április 1-jén kezdett el működni, és az év októberére elérte maximális kapacitását az összes atomtöltet megérkezésével.

A bázist végül 1976. február 10-én hagyták el teljesen, a korábban nukleáris tölteteket rejtő silókat betonnal öntötték ki, és lehegesztették őket, a bázisról minden mozdítható eszközt elszállítottak, és piramisostul, mindenestül az enyészetnek hagyták.

Az SRMSC-vel két gond volt: borzasztó drága volt üzemeltetni, és Washington elkezdett aggódni azon, hogy talán nem a legjobb ötlet baráti terület, akár az USA, akár Kanada fölött atomtölteteket robbantgatni.

De mi is ez a piramis?

A bázis legfurcsább része, a felszínhez képest 24 méter magas piramis a SRMSC lelke és agya egyben. A védelmi rendszer lényege az volt, hogy szinte azonnal érzékeljék, ha egy interkontinentális ballisztikus rakéta valahol a magasba emelkedik, és az észleléstől számított 6 másodpercen belül ellencsapást mérjenek a Spartan rakétákkal, megvédve az azoknál is pusztítóbb erejű Minuteman rakétákat. (Amennyiben a Spartanok valamiért meghibásodtak volna, a bázison volt még 16 kisebb Sprint rakéta is biztonsági tartalékként, ezek is atomfejjel szerelve.)

Maga a piramis ötszintes, atombunkernek is beillő föld alatti irányítóközpontot rejt, a földből kiemelkedő részébe a radarállomás legfőbb műszerei kerültek, tehát ez volt a radar. Bár a tervek szerint egy közeli atomrobbanás átvészelésére tervezték, a jó 30 centis betonfallal ellátott piramis sem bírta volna ki, ha csődöt mond a védelmi rendszer, és egy atomtöltet a közelében csapódik be.

A piramist, a szarkofágszerű másik radarközpontot és a bázis többi pontját végtelennek tűnő alagútrendszer köti össze a föld alatt, amik a rettentő hideg dakotai télben is zavarmentes közlekedést biztosítottak. Az elhagyatottság miatt viszont elkezdett vízzel megtelni, hogy ne rohadjon teljesen szét az egész, állandóan működő szivattyúkkal pumpálják ki a föld alatti szintekről a vizet.

A milliókra hajtó vallási közösség

Ezt a pumpálást ma már egy vallási közösség, a hutteriták megbízására végzik, a világvége-bázis ugyanis 2012 óta az ő tulajdonuk. Az amerikai kormány jó 40 évnyi enyészet után 2012-ben árverésre bocsátotta az egykori bázis területét piramisostul, bunkerestül, alagútrendszerestül, bebetonozott silóstul.

Mivel a 40 év enyészet mindenre hatással volt – egyedül az 1980-as években volt rövid ideig ifjúsági tábor a volt laktanyában, amíg Ronald Reagan el nem vonta a tábor üzemeltetésének forrását –, akciós áron kínálták a komplexumot. Végül csak két licitáló volt, a leszerelt katonai bázisokat kedvelő szupergazdag világvége-várók, a prepperek távol maradtak.

A helyi Cavalier megye 500 ezer dollárt kínált, hogy turisztikai látványosságot csináljon az egykori atombázisból, de őket is túllicitálta a dél-dakotai hutterita közösség egy 530 ezer dolláros ajánlattal. A 16-18. században még a Magyar Királyság és Erdély területén élő, anabaptista eredettel bíró keresztény csoport a 18. században vándorolt Amerikába.

Bár a személyes tulajdonjog nem létezik a közösségükben, és a külvilággal is egészen minimális szinten tartják csak a kapcsolatot, remek üzleti érzékük van, és földeken megtermelt terményeiket, illetve az előállított termékeiket jó nagy haszonnal tudják eladni.

Ez volt a terv a katonai bázissal: amint megvették, 3,5 millió dollárért, vagyis hétszeres áron kínálták megvételre a megyének, aminek viszont nem volt ennyi pénze. A vétel így sem ment kárba, ha már a bázist kormány pénzén megtisztították a vízbe mállott ólmos festék okozta mérgező szennyeződéstől, az állott víz nagy részét is kiszivattyúztatták, nekiláttak a termelésnek – máig szójababot és lucernát termelnek, hogy hasznosítsák a földet, amin egykor a világvégét várták.

Forrás: Fusion