Egy lelőtt utasszállító 269 áldozata kellett a GPS elterjedéséhez

Mára nagyjából mindenki természetesnek veszi a GPS használatát, a helymeghatározó rendszer ott van az ember telefonjában, autóval, gyalog, tömegközlekedést használva is jól jön. A GPS 1995-ös, civil használatra bocsátását viszont egy hatalmas, 269 áldozatot követelő légi katasztrófa előzte meg.

A szovjet légierő 1983-ban lelőtt egy eltévedt koreai utasszállítót, és mivel az áldozatok között volt egy amerikai kongresszusi képviselő is, az elnök Ronald Reagan kiemelt fontosságú ügyként kezelte a katasztrófát, amit miatt kényes hadi titkokat is nyilvánosságra hozott. Köztük a hadsereg által már használatba állított helymeghatározó rendszert, a GPS-t, aminek

1983. augusztus 30-án a Korean Air 007-es járata a New York-i John F. Kennedy repülőtérről felszállva indult Anchorage érintésével Szöulba, a Boeing 747-es fedélzetén 240 utas és 29 fős személyzet tartózkodott. Az anchorage-i megállóra tankolás miatt volt szükség. Eközben arról tájékoztatták a pilótákat, hogy a rádiónavigációs rendszer által használt egyik jeladó nem üzemel, így a giroszkópos alapú, tehetetlenségi navigációs rendszerre átkapcsolást javasolták nekik, ám valamiért nem volt tökéletes az átállás (valószínűleg azért, mert nem állóhelyzetben, hanem menet közben pörgették fel a giroszkópokat), így az utolsó jeladót elhagyva a gép robotpilótája a Japán felé kerülés helyett egyenesen haladt tovább Dél-Korea felé – megsértve a szovjet légteret.

Először Kamcsatka fölött lépett be a szovjet légtérbe, ahol villámgyorsan riasztottak is két MiG-23-ast az elfogására, hiszen a félszigeten jelentős nukleáris fegyverarzenált tárolt a Szovjetunió. A MiG-eket viszont korlátozott üzemanyag-mennyiséggel tankolták csak meg ekkoriban, miután 1975-ben egy dezertőr pilóta egészen Japánig repült egy ellopott vadászgéppel. Így viszont a MiG-ek nem tudták befogni a 747-est, és dolgavégezetlenül tértek vissza a bázisra, az utasszállító pedig visszatért a nemzetközi légtérbe.

De csak egy időre: a koreai gép útja a Szahalin sziget fölött újra keresztezte a szovjet légteret. A Honi Légierő (POV) ekkor pedig már nem vacakolt, és egy MiG-23-as mellett három Szu-15-öst küldtek ellene, amik meg is találták az égen a Boeinget.

Rosszkor rossz helyen, duplán is

Bár a pilóták látták, hogy civil gépről van szó, a légtérsértés miatt rettentő dühös parancsnokság ezt mintha nem is akarta volna tudomásul venni, még úgy sem, hogy a 747-es Boeingnek nem készült kémkedési célokra használható változata (mint mondjuk az átalakításoknál elég gyakori 707-esnek). A düh nem elsősorban a koreai Boeingnek szólt, hanem pár, az esettől papíron független történésnek: ugyanaznap korábban egy amerikai RC-135-ös felderítőgépet mértek be a szovjetek a légtér közelében, illetve a szovjetek szintén aznapra terveztek egy titkos, interkontinentális ballisztikusrakéta-tesztet is, a Boeing pedig bezavart ebbe.

A koreai gépet elfogó vadászrepülők egyike figyelmeztető sorozattal akarta az éjszakában felhívni a figyelmet magára, de a nagyjából 200 kilőtt töltény valószínűleg észrevétlen szállt el a gép előtt, mivel nem fényjelző lőszert használtak. Ezzel egy időben a koreai gép emelkedni kezdett (a rögzített rádióbeszélgetés alapján üzemanyag-spórolási szándékkal), amit a szovjet vadászpilóták kitérő manőverként értelmeztek – erre pedig már tűzparancsot kaptak a földi irányítástól, ami után az egyik Szu-15-ös támadási pozícióba helyezkedett, majd két rakétát indított az utasszállító ellen – valószínűleg már a nemzetközi légtérben.

A kettőből csak egy talált, de az is csak a gép mögött robbanva, a repeszeivel okozott károkat: meghibásodott a magassági kormánya, a négyből egy hajtómű leállt, a gép törzsén pedig bő félméteres lyuk tátongott. Ezután pár percig még emelkedett a gép, majd zuhanni kezdett, végül pedig

Moszkva eleinte tagadta, hogy bármit is tudnának az eltűnt koreai gépről, ám Ronald Reagan – ne feledjük, a hidegháború csúcsán járunk ekkor – nyilvánosságra hozta a szovjet pilóták és a földi irányítás közötti beszélgetés felvételét, holott akkoriban még hadi titok volt, hogy az amerikai hadsereg egyáltalán képes ilyen lehallgatásra. Ezután Moszkva végül elismerte a felelősségét, bár hivatalos bocsánatkérésre sosem került sor. Még úgy sem, hogy öt évvel korábban egy még jobban eltévedt koreai géppel is összetűzése volt a szovjet légierőnek – akkor két halálos áldozata lett a kényszerleszállással véget érő esetnek.

(A Korean Air 007-es járatának útját hihetetlen, helyenként másodperces bontású részletességgel mutatja be a Wikipédia a koreai járat és a szovjet vadászgépek rádióbeszélgetéseinek átiratával.)

Közzé tették, hogy kevesebb gép tévedjen el

A Korean Air 007-es lelövését senki nem élte túl. Az eset önmagában elég feszült politikai helyzetet okozott, de csak tetézte a dolgot, hogy a gép 240 utasa között volt Larry McDonald kongresszusi képviselő is, aki miatt az amerikai kormány különösen nagy szerepet vállalt a katasztrófa okainak felderítésében.

Ebben élen járt Reagan elnök, aki a tragédia után két héttel újabb hadi titkot fedett fel, lerántotta ugyanis a leplet az amerikai hadseregnek fejlesztett, globális műholdhálózaton alapuló Globális Helymeghatározó Rendszer, vagyis a GPS létezéséről, azt szorgalmazva, hogy a hadi fejlesztést mielőbb engedjék át civil használatra is, hogy ne fordulhasson elő újabb hasonló eset eltévedt repülőgép miatt.

Ez végül 1995-re történt meg, igaz, csak feltételesen, a hadsereg ugyanis megtartotta magának a legpontosabb helymeghatározó rendszereket, így a polgári forgalomba került GPS-ek eleinte nem voltak tökéletesen pontosak. A folyamatos reklamálások és elégedetlenségek után Bill Clinton 2000-ben végül minden korlátozást feloldott, azóta minden GPS-alapú rendszer egységes technológiát használ.

Források: Vice | The Atlantic