A világ legnagyobb rockzenekara, ami sosem létezett

 

Hallott már a Masked Maraudersről, a könnyűzene történetének legnagyobb és legtitkosabb együtteséről? Egyetlen albumot vettek fel, a legnagyobb titokban, és teljes illegalitásban, mert a tagokat szigorú szerződések kötötték a saját kiadóikhoz. 1969-et írtunk, a banda névsora pedig így nézett ki:

• Bob Dylan
• Mick Jagger
• John Lennon
• Paul McCartney

Túl szép, hogy igaz legyen, ugye? Természetesen nem is igaz. A zenekart Geil Marcus, a Rolling Stone újságírója találta ki, aki a magazin 1969. októberi számába írt egy kritikát a fiktív banda szintén fiktív albumáról. A cikket a hatvanas évek második felében dúló szupergroup-divat paródiájának szánta - ekkoriban nagyon menő volt egy-egy album erejéig összeállni egy átmeneti csapattá különböző együttesek sztárjainak, a leghíresebb ilyen az Eric Clapton-féle Cream volt. Marcus a szatíráját arra építette, hogy fogta az évtized négy legnagyobb sztárját, és elképzelte, hogyan zenélnének együtt. Szegény író erősen igyekezett, nehogy véletlenül valaki komolyan vegye, kezdésnek például rögtön arról írt, hogy az album nyitó száma a Donovan-féle Season of the Witch feldolgozása, egy 18 perces verzió, amiben Dylan basszus szólamban énekel, McCartney pedig zongorán és basszusgitáron improvizál alá. Egyszerre. Aztán jött a Cow Pie, vagyis Tehénlepény című instrumentális szerzemény, majd az Oh, Happy Day című gospel-klasszikus, amiben a négy sztár együtt énekel.

Az olvasóközönség természetesen nem vette a viccet, az újságírót elárasztották a kérdések, hogy hol lehet beszerezni az azonnal poptörténeti klasszikusnak kikiáltott titkos stúdiófelvételt. Még a Beatles, a Rolling Stones és Dylen menedzserei is érdeklődtek. Marcus pedig úgy döntött, továbbviszi a tréfát. Megkeresett egy kevéssé ismert kaliforniai zenekart és néhány hangutánzó művészt, stúdióba vonultak, és felvettek három számot a Masked Marauders nevében. Tessék, meg is hallgathatja őket, ez az I can't get no Nookie, amiben az énekes rendkívül tehetségesen imitálja Mick Jaggert, a dal pedig nyilvánvaló kikacsintás a Rolling Stones I can't get no Satisfactionjére:

Ez a Duke of Earl, egy korai 60-as évekbeli sláger feldolgozása, nem Bob Dylan énekel, de teljesen úgy hangzik, mintha:

Ez pedig a már említett Cow Pie:

Marcus kiszivárogtatta a felvételeket pár nyugati parti rádióadónak, és hamarosan a csapból is a Masked Marauders folyt Amerikában. Az újságíró a tréfa harmadik felvonásában megversenyeztette a zenekiadókat a banda albumának kiadási jogáért. A licitet a Warner nyerte, és 1969 novemberében meg is jelent a sosem létezett szuperbanda valóra vált albuma, amin a B oldal utolsó száma végre leleplezte a csalást: a Saturday Night at the Cow Palace (Szombat éjjel a Tehénpalotában) arról szól, hogy egy elégedetlen vásárló másfél percig felháborodottan anyázik és kéri vissza a pénzét az átverés miatt, halk zongorafutamokkal a háttérben.

Az albumból több mint 100 ezer példány fogyott, 12 hétig volt fenn a Billboard toplistáján. 2003-ban újra kiadták cédén, ma már elérhető digitális formában és streamen is. És tulajdonképpen nem is rossz.