Az angolok egy háborús társasjáték segítségével értették meg a nácik tengeralattjáró-taktikáját
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Ingadozó, de örök vonzerővel bír a Föld mágneses tere
- Perzselő hőség uralkodik rajta, mégis jég fedi a Naphoz legközelebb eső bolygót
- Szó szerint halálra tudjuk magunkat nevetni, többen megjárták már
- Módosult génjeik vannak a lustáknak, de nem kell ebbe beletörődni
- Tíz hónapon át földet sem érnek, mégis élnek és virulnak
A II. világháború első éveiben a német tengeralattjárók millió tonnaszámra süllyesztették el a kereskedelmi hajókkal Amerikából Nagy-Britanniába küldött ellátmányt, az ország életben maradásához, illetve hadképessége megőrzéséhez nélkülözhetetlen élelmiszer-, hadianyag- és üzemanyag-szállítmányokat. A tengeralattjárók taktikája 1942-ig egyértelműen felülmúlta a kereskedelmi flották védelmét ellátó királyi haditengerészet tudását.
Ekkor azonban Gilbert Roberts, egy akkora már visszavonult, de újra aktív szolgálatba helyezett tengerésztiszt végre sikereket ért el a náci tengeralattjárók elleni macska-egér harcban. Ehhez pedig naphosszat játékhajókat, -repülőgépeket és -tengeralattjárókat tologatott a haditengerészet liverpooli épületének egy teljes emeletén felépített hatalmas játékarénákban. Játszótársai a haditengerészet női alakulatának (Women's Royal Naval Service) tagjai voltak, akiket a köznyelv a szolgálat rövidítése után csak “ökörszemeknek” (wrens) nevezett.
A Roberts által vezetett osztály a Nyugati Szállítmányok Taktikai Egysége nevet kapta, ami angolul azért jobban hangzik: Western Approaches Tactical Unit (WATU). Az általuk játszott stratégiai játékra az emblémájukban szereplő sakktábla, illetve a “sakk-matt” felirat utalt.
A haditengerészet által kezelt liverpooli Derby-ház legfelső emeletén űzött háborús játékok mindig a tisztek két csapata között zajlottak. Az egyik csapat irányította a kereskedelmi flottát védelmét ellátó haditengerészeti egységeket, míg a másik csapat játszotta a náci tengeralattjáró “farkasfalkák” szerepét. Felváltva lépett a két csapat, és a céljaik megegyeztek az eközben az Atlanti-óceánon zajló valós csaták szereplőinek céljaival: elsüllyeszteni a másik egységeit.
A játszmák általában a közelmúltban lezajlott valós csatákat szimulálták. Azt próbálták kideríteni általuk, hogy a csatázó felek miért viselkedtek úgy, ahogy. Emellett próbálták variálni a kereskedelmi flottát kísérő hadihajók parancsnokainak döntéseit, és megvizsgálták, hogy a különböző forgatókönyvek esetén sikeresebben lettek volna képesek megvédeni a gondjaikra bízott szállítmányokat, illetve több tengeralattjárót tudtak volna elsüllyeszteni.
A legtöbbet a HG-76-os konvoj 1941 decemberében lezajlott csatájából tanultak, ami brit szempontból kifejezetten sikeresen zárult, hiszen a hadihajók három német U-Bootot is levadásztak. A csata szimulálásához a résztvevő 48 brit hajót 12 oszlopban helyezték el a padlón, és felrajzolták a csatában részt vett három tengeralattjáró, az U-434, az 574, illetve a 131 feltételezett útvonalát. Ezután elkezdték léptetni a hajókat az aréna hat mérföldnyi távolságot jelző csíkjai mentén, pontosan olyan ütemben, ahogy az a hivatalos jelentésekben szerepelt.
Azt próbálták kideríteni, hogy milyen taktikát követtek valójában a tengeralattjárók. Robertsnek az tűnt fel, hogy bár a német tengeralattjárók torpedóinak lőtávolsága csak 2,5 mérföld volt, és az U-Boot kapitányok rendszerint ennél kétszer közelebb merészkedtek a célponthoz, hogy viszonylag nagy eséllyel el is találják a megcélzott hajót, a csatában mégis elsüllyesztették a konvoj közepén haladó HMS Annavore-t. Márpedig ez jóval távolabb hajózott a konvoj szélétől, mint 2,5 mérföld, noha az addigi feltételezések szerint a tengeralattjárók a szélről támadtak.
Többféle forgatókönyvet is lejátszottak, és arra jutottak, hogy mindez csak úgy lehetséges, ha egy tengeralattjáró belopakodott a konvoj közepébe, erre pedig leginkább hátulról nyílt lehetősége, amerre az őrszemek hátrafelé kevésbé figyeltek. Az éj leple alatt a tengeralattjárók felemelkedtek a felszínre, ahol a dízel motorjaikat is használhatták, így gyorsabbak tudtak lenni, mint a hajók. A támadás után a tengeralattjáró gyorsan alámerült, és a víz alatt várta meg, míg a konvoj elhalad fölötte.
Szinte azonnal ki is dolgozták a taktika ellenszerét, amit málnának neveztek el. Eszerint ahelyett, hogy a konvoj a kísérő hadihajókkal együtt, amilyen gyorsan csak lehetett, megpróbálta volna elhagyni a helyszínt, a hadihajók hátramaradtak, csatasorba álltak, majd cikk-cakkban haladva próbálták a szonárjaikkal háromszögelni a tengeralattjáró helyzetét, majd mélységi aknákkal elpusztítani.
A málna taktika, és a későbbi, háborús játékok segítségével kidolgozott eljárások önmagukban persze nem fordították meg az atlanti csata menetét, de számos hajó megmentéséhez, és sok tengeralattjáró elpusztításához járultak hozzá.
Rovataink a Facebookon