Sosem derült ki az igazság a legdurvább szovjet X-akták-sztoriban

Február 2., azon felül, hogy a sztálingrádi csata végét és a Bill Murray-film miatt híressé vált Mormota-napot jelöli, a szovjet éra egy hátborzongató, titokzatos eseményének is az évfordulója. A kilenc ember halálát jelentő Gyatlov-rejtély szörnyű tragédia és valódi hidegháborús X-akták-sztori, amit sohasem sikerült minden kétséget kizáróan megfejteni – ezért a mai napig vad spekulációk terepe az erre fogékonyaknak.

A rejtély névadója, Igor Gyatlov az szverdlovszki Uráli Műszaki Főiskola végzős diákja volt, 1958-59 telén az SZKP XXI. kongresszusának tiszteletére sítúrát szervezett az Urál északi részére. Nyolc, egyetemről ismert barátjával és egy kirendelt vezetővel indult el, a 21 és 38 év közötti résztvevők mind gyakorlott síelők és kirándulók voltak. Név szerint: Zinaida Kolmogorova, Jurij Dorosenko, Ljudmila Dubinyina, Alekszandr Kolevatov, Jurij Jugyin, Rusztyem Szlobogyin, Georgij Krivinyiscsenko, Nyikolaj Thibeaux-Brignolles, Igor Zolotarjov.

A két nőből és nyolc férfiból álló társaság több fényképezőgéppel volt felszerelkezve, néhányan naplót is vezettek, így viszonylag részletes írásos- és fotódokumentáció maradt hátra az indulás és a végkifejlet közti bő egy hétről. A tervek szerint 350 kilométeres utat tettek volna meg a hegyek közt nagyjából 16 nap alatt, de sosem értek célba.  

Kirándulás a halálhegyre

A csoport 1959. január 23-án kelt útra Szverdlovszkból, néhány nap alatt vonattal és busszal elérték a túra kiindulópontját. Vizsajtól nem messze kezdték megközelíteni az első komolyabb célpontot, a terv szerinti végállomás Otorten-hegy csúcsa felé vezető hágót, ami a helyi őslakos manysik nyelvén Holatcsahlnak (Kholat Syakhl) hívott hegyen át vezet. A magyarral közeli nyelvrokonságban álló manysik nyelvén a Kholat Syakhl halott sziklát, halottak hegyét jelent, ami később események fényében még hátborzongatóbbnak hat. A kirándulók létszáma január 28-án kilencre csökkent, Jurij Jugyin ugyanis betegség miatt visszafordult, így végül ő lett a csapat egyetlen túlélője.

Gyatlovék úgy tervezték, a Holatcsahl hágóját – amelyet azóta Gyatlov-hágónak hívnak – február 1-jén még világosban elérik, éjszakára pedig a hegy túloldalán, védettebb helyen vernek sátrat. Ez végül nem jött össze, valószínűleg a hirtelen lecsapó szél és hóvihar miatt a tervezettnél rövidebb utat sikerült megtenniük, és a helyes iránytól is eltértek kissé nyugat felé. Ezt észrevéve úgy döntöttek, sátrat vernek a hegyoldalban, egy-másfél kilométerre a némi menedéket nyújtó erdős résztől. Az éjszaka bekövetkező rejtélyes események miatt ez lett az utolsó táborhelyük.

A csoportnak az eredeti tempót tartva február 12. környékén kellett volna visszatérnie Vizsajba, a megbeszéltek szerint Gyatlovnak táviratot kellett volna küldenie az egyetemnek érkezéskor. Amikor nem jöttek, egy ideig még nem aggódott senki, mert Jugyin visszatérésekor azt az üzenetet hozta, hogy előreláthatóan pár nappal tovább fog tartani a túra. 

De napok múlva sem tértek vissza, ezért február 20-án önként jelentkező egyetemi tanárokból és diákokból álló mentőexpedíciót küldtek a felkutatásukra, később pedig katonai gépekkel a hadsereg is beszállt a felderítésbe.

Alsóneműben mínusz 30 fokban

Az elhagyatott, félig hóval betemetett sátrat 26-án találták meg a hegyoldalban, mellette lefelé vezető lábnyomok voltak a hóban. A sátor oldalát belülről felmetszették késsel, a felszerelés viszont odabent megvolt rendezett állapotban.

A nyomok fél kilométeren keresztül maradtak követhetők, utána belepte őket a hó, de a kutatók az eredeti irányt követve továbbmentek, és végül megtalálták az első két holttestet az erdős rész szélén, egy hatalmas fenyő alatt. Mellettük egy kezdetleges tábortűz nyomai voltak, a fa ágai pedig öt méteres magasságig részben le voltak tördelve, mintha valaki megpróbált volna felmászni.

A legkülönösebb mégsem ez volt, hanem hogy a holttestek csak alsóneműt viseltek, kabát, sapka vagy kesztyű nem volt rajtuk, de még bakancs sem. Fejjel a sátor irányába néztek, mintha még próbáltak volna visszamászni utolsó erejükkel, akárcsak a második körben megtalált három csoporttag, akik a fa és a sátor közti úton feküdtek egymástól pár száz méter távolságra, néhány centi hó alatt.

Rajtuk már egy kicsivel több ruha volt, de így is jócskán alul voltak öltözve az időjárási viszonyokhoz képest. Az első öt holttesten azonosítottak kisebb sérüléseket a későbbi vizsgálat során, de mindegyikük halálát kihűlés okozta, és az is kiderült, hogy közülük négyen alkoholt ittak az utolsó estéjükön.

Mint akiket egy kamion gázolt el

A többi négy ember maradványait csak több mint két hónappal később fedezték fel, már az olvadáskor, mivel mint kiderült, őket három méter hó takarta el. Egy vízmosásban feküdtek, a fenyőhöz képest 75 méterrel a másik irányban, az erdő belseje felé. Ők voltak a leginkább felöltözve, és arra is voltak jelek, hogy a többiek korábban odaadták nekik a ruháik egy részét – Dubinina lába például Krivonyiscsenko gyapjúnadrágjába volt csavarva. Zolotarjov nyakában találtak egy fényképezőgépet, ami nem szerepelt a nyilvántartott felszerelések között, a benne lévő filmet viszont a jelentés szerint már nem lehetett előhívni, mert szétázott.

Az utoljára talált négy test már korántsem volt olyan sértetlen, mint a többi, mindannyiukon súlyos sebeket fedeztek fel a boncolás során. Egyikük koponyatörést szenvedett el, a többieknek pedig bordái törtek, nyaksérüléseik és belső vérzésük volt. Az egyik nőnek, Dubinyinának hiányzott a nyelve is.

A súlyos belső sebeket az orvosszakértő autóbaleseteknél látottakhoz hasonlította, vagy ahhoz, mint amikor valakit óriási nyomás ér, de azt kizárták, hogy ember okozta őket. A sérülések ellátás nélkül önmagukban is halált okoztak volna, de valószínűleg a fagyhalál előbb érte utol az áldozatokat a kemény hidegben.

Gyanús gyorsaság, megmagyarázhatatlan részletek

Az esetet szokatlanul rövid idő után, 1959 májusának végén gyanúsított híján megoldatlanul zárta le a rendőrség, a nyomozást vezető tiszt rejtélyes diagnózisa a jelentésben így hangzott: a túrázók valamilyen "ismeretlen kényszerítő erővel találkoztak, amellyel képtelenek voltak megküzdeni". A nyomozás anyagait titkosították, és csak a rendszerváltás után, a kilencvenes években váltak újra elérhetővé. Ez és az eset némely furcsa részlete (amelyeket aztán a szájhagyomány tovább színezett) természetesen utat nyitott a legkülönfélébb vad találgatásoknak arról, mi is történt aznap éjjel.

De mik is voltak ezek a nyugtalanító körülmények?

• Nehezen érthető, mi okozhatott olyan mértékű pánikot, ami miatt a sátor oldalát kivágva, alsóneműben kellett menekülni mínusz 20-30 fokban.
• A feltételezhető pánik ellenére lábnyomok rendezett sorban vezettek a hegyről lefelé, ami arra utal, hogy nem menekültek fejvesztve, hanem átgondoltan indultak az erdő irányába.
• Két halott három ruhadarabján radioaktivitást mutattak ki.
• A fenyőfa ágait letördelték, mintha valami elől fel akartak volna mászni.
• A vízmosásban talált egyik test nyelve hiányzott.
• Egyes holttesteken égési sérüléseket is találtak.
• A vízmosásban fekvő hullák bőre furcsán elszíneződött, sárgásbarna lett.
• Nem messze táborozó kirándulócsoportok és az őslakosok is beszámoltak később furcsa égi fényjelenségekről a tragédia éjjeléről és a környező napokból. A legutolsó fotó, ami az egyik túrázó gépével készült, szintén egy fényjelenséget látszik megörökíteni, de ezen olyannyira nem kivehető semmi, hogy akár egy gyertya lángja is lehet.

A jetitől és a földönkívüliektől a KGB-ig

A sok furcsa részlet és a hosszas titkolózás miatt Gyatlov-rejtéllyel kapcsolatos összeesküvés-elméletek széles skálán mozognak. A furcsa sérülések és a csonkítás miatt a kriptozoológia rajongói jetitámadásra gyanakszanak, a fényészlelések miatt az ufóhívők földönkívüliek támadását sejtik a halálesetek mögött, de vannak, akik szerint félresikerült katonai kísérlet vagy KGB-akció áldozatai lettek a túra résztvevői. Egyesek a környékbeli őslakos manysi törzsek támadását sem tartják elképzelhetetlennek, de ezt semmilyen korábbi incidens és a holttesteken talált sérülések sem támasztják alá.

Az ufó- és a jetiverzió értelemszerűen a legkevésbé komolyan vehető. A hiányzó nyelv magyarázható a környéken portyázó húsevő állatokkal is, bár az valóban érdekes kérdés, miért csak ezt a kis testrészt fogyasztotta el valami. A szemtanúk által felidézett fényjelenségek (amennyiben igazak egyáltalán) pedig földönkívülieken kívül jöhettek más forrásból is, például lehettek valamilyen titkos katonai, vagy űrrepülési kísérlet jelei – ne felejtsük el, hogy a hidegháborús űrverseny korában járunk a Szovjetunióban.

Egyes teóriák szerint az égen látott fények valójában R–7 interkontinentális rakéták lehettek, amiket a Bajkonur űrrepülőtérről lőttek fel. Ha azonban az összezúzott áldozatok halálát valaminek a becsapódása okozta volna, az után mindenképpen maradt volna valamilyen tárgy vagy nyom a környéken, ilyesmi azonban nem került elő. Egyesek szerint találtak fémtörmelékeket a területen, ezt azonban hivatalos források nem erősítették meg. 

A félresikerült KGB-s vagy katonai akció/kísérlet hívei szintén a fényészlelésekre és a három ruhadarab radioaktivitásába, a furcsán elszíneződött holttestekbe szoktak kapaszkodni, ez azonban önmagában nem feltétlen meggyőző. A bőrük csak azoknak változott el, akiket két hónapnál is tovább tartott megtalálni, közben a testek ki voltak téve az elemeknek, és megindult a bomlás, illetve a mumifikáció.

Radioaktív ruhákat pedig csak két áldozaton, Kolevatovon és Krivonyiscsenkón találtak, akik mindketten a nukleáris iparban dolgoztak civilben. A rendőrségi iratok egyébként a légkörből aláhulló radioaktív porral magyarázták a jelenséget, amit szintén nem lehet teljesen kizárni, pláne ha feltételezzük, hogy a fényészlelések a környékről valósak voltak, és esetleg valamilyen hadászati teszt vagy gyakorlat zajlott az égen akár a következő napokban.

A kevésbé elborult magyarázatok sem meggyőzőek

A földhözragadtabb magyarázatok közt van az első időkben népszerű lavina, vagy legalábbis a lavinától való félelem teóriája. A környéken nem jellemzők lavinák, de ettől még hallhattak erre utaló morajlást a sátoron kívülről Gyatlovék, ami miatt jobbnak láthatták, ha minél gyorsabban eliszkolnak a tábortól.

Ez ugyanakkor nem magyarázza, miért nem próbáltak visszamenni legalább több ruháért, amikor látták, hogy mégsem jön a lavina, és az is valószínűtlenné teszi, hogy a környéken kiránduló más csoportok semmi ilyesmit nem tapasztaltak a kérdéses éjjelen. Sőt, az azóta eltelt időben arrafelé túrázók sem találkoztak lavinával vagy a lavinát okozó feltételekkel. Gyatlov és Zolotarjov tapasztalt, profi túrázó volt, nem tűnik hihetőnek, hogy lavinaveszélyes helyen vertek volna sátrat.

Az alulöltözöttség miatt egyesek azzal próbálták magyarázni a történteket, hogy a végül halált okozó hipotermia egyik megfigyelt tünete a paradox vetkőzés: hiába állnak a fagyhalál szélén, az emberek égető meleget éreznek a testükön, ezért elkezdenek vetkőzni. Az égető érzés miatt akár a sátorból is kimehettek volna hűvöset keresve, de teljesen valószerűtlen, hogy a sátoron belül olyan hideg alakuljon ki, hogy mindenki egyszerre ilyen mértékig átfagyjon és ezt a reakciót produkálja.

Nincs igazán esély, hogy kiderüljön a valóság

Az eset kulcsa mindenképpen az, hogy miért hagyták el Gyatlovék pánikszerűen a biztonságot és meleget nyújtó sátrat, és mentek ki alsóneműben a közel mínusz harminc fokba. Ha ezt sikerülne megfejteni, az ezután következő eseményekre akár létezhetnek is épképzláb magyarázatok. Egy ilyen lehet például, hogy – miután valami okból sietve elhagyták a sátrat – megbeszélték, hogy együtt elmennek a védettséget nyújtó erdőig (a lábnyomok rendezettsége tervszerűségre utal, nem pánikból menekülésre).

Ott a leginkább alulöltözöttek megpróbáltak tábortüzet rakni fenyőágakból (a lekopasztott fa erre is utalhat), míg a ruhával jobban állók – akiknek a többiek adtak is plusz darabokat a sajátjaikból – elindultak az erdő belseje felé talán fát gyűjteni. Ott azonban belezuhantak a sziklákkal és jéggel teli vízmosásba, és halálra zúzták magukat. A fenyő alatt tüzelők egy része megpróbált visszajutni a táborhelyhez, de akkor már késő volt, útközben halálra fagytak a fa alatt maradó társaikkal együtt. De mivel a sátorból menekülés rejtélye nem megoldott, ez is csak találgatás.

A rejtélyről készült számos regény, tényfeltárás, és dokumentumfilm is, amelyekben mind kísérletet tesznek valamilyen észszerű magyarázatra. Az egyik legújabb és legalaposabb könyvet Donnie Eichar jegyzi (2013-as, magyarul Halálhegy címen tavaly megjelent), aki új, sokak szerint az eddigi legmeggyőzőbb elmélettel állt elő arról a kulcsmomentumról, vagyis arról, miért menekültek a sátorból a túrázók. Szerinte lehetséges, hogy azon az éjszakán a hegy körül fújó erős szél ritka, de természetes jelenséget, a Kármán Tódorról elnevezett úgynevezett Kármán-féle örvénysort hozott létre.

Az örvénysor fülsiketítő zajjal jár, amit infrahang is kísér. Ez a fül számára hallhatatlanul mély, ugyanakkor a kísérletek azt mutatják, hogy képes pánikrohamot, irracionális viselkedést kiváltani az emberekből. Eichar szerint ez magyarázatot adhat az ép ésszel felfoghatatlan tényre, hogy miért hagyta hátra a csoport a szállását.

De akad olyan önjelölt kutató vlogger is, aki videójában füstmérgezéssel magyarázza a sátorelhagyás rejtélyét – a tűz beemelése az elméletbe azért sem rossz ötlet, mert ez legalább magyarázná a némelyik testen talált égésnyomokat:

A csoport emlékét a jekatyerinburgi székhelyű Gyatlov Alapítvány őrzi, amit Jurij Kuncsevics alapított később, aki az eset idején 12 évesen részt vett a túrázók temetésén. Az alapítvány múzeumot tart fenn, és a rendszerváltás óta próbálja elérni, hogy az orosz rendőrség nyissa újra a nyomozást az ügyben, eddig sikertelenül. A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján pedig aligha fog már kiderülni, mi történt valójában Otorten-hegyen 1959. február 2-án.