A modern művészet a CIA fegyvere volt

Évtizedeken át csak pletykaként emlegették, de mostanra kiderült, hogy igaz: a modern képzőművészetet az amerikai titkosszolgálat, a CIA fegyverként használta a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Az absztrakt expresszionista festők – Jackson Pollock, Robert Motherwell, Mark Rothko, Willem de Koonig – olyan műveket alkottak, amiket a titkosszolgálat a nyugati kapitalizmus kulturális felsőbbrendűségének bizonyítékaként használhatott.

Bizarr, de a felsorolt művészek a CIA-től kapták a legnagyobb elismerést. Az amerikaiak nem kedvelték a modern művészetet. Harry S. Truman elnök megvetette az expresszionizmust; ahogy fogalmazott, „ha ez művészet, én hottentotta vagyok”. A festők között ráadásul sok volt az exkommunista, ami a mccarthyzmus idején szintén nem volt egy életbiztosítás, így érthető okokból örvendhettek a közutálatnak.

De miért támogatta őket a CIA? Mert a Szovjetunió elleni propagandához felhasználhatták az expresszionista festményeket, mint a kreativitás és az intellektuális szabadság ékes bizonyítékát. A kommunista blokkban viszont mindent az ideológiának rendeltek alá, így az ott élő művészek nem versenyezhettek Pollockkal és Rothkóval.

Ez a pletyka évtizedeken keresztül makacsul tartotta magát, egészen a legutóbbi időkig, amikor kiderült, hogy ez nem pletyka, hanem a valóság – ezt a CIA tisztviselői erősítették meg.

A kulturális háború ötlete már a CIA 1947-es megalapítása idején fölmerült. Attól tartottak, hogy a kommunista ideológia beszivárog a művészek és értelmiségiek köreibe, így felállították a Propaganda Assets Inventoryt, ami a működése csúcsán több mint 800 újságot, magazint és tájékoztató szervezetet érintett. Akik ismerték a rendszert, azzal viccelődtek, hogy olyan ez, mint egy zenegép: a CIA megnyomta a gombot, és az egész világ az ő híradásaikra táncolt.

A következő lépés az International Organisations Division (IOD) 1950-es megalapítása volt. A Tom Braden vezette iroda támogatta George Orwell Állatfarmjának rajzfilm-átiratát, de szponzorálták az amerikai jazz-zenészeket, operaesteket finanszíroztak, és fizették a Bostoni Szimfonikusok turnéit is. CIA-ügynökök kerültek a filmiparba, a lapkiadókhoz, de még az útikönyvkiadókhoz is. És a CIA támogatta az anarchista avantgárdot, az absztrakt expresszionista festőket is.

A kezdetben ez nem ment simán. Truman hangzatos beszólása után egy kongresszusi képviselő is kifakadt, hogy ő csak egy hülye amerikai, akinek az adójából ezt a szemetet finanszírozzák, úgyhogy a CIA gyorsan visszakozott. Belátták, hogy a nyárspolgároknak magas a modern művészet, de így nehezebb volt eladni Amerikát kifinomult, gazdag kultúrájú demokráciaként.

Az ötvenes években az ügynökségnél fiatal, a Yale-en és a Harvardon végzett diplomások dolgoztak, akik maguk is műgyűjtők, vagy legalábbis műértők voltak. Az akkori CIA igazi liberális fertő volt, ha figyelembe vesszük, hogy a kommunistafaló Joseph McCarthy és a paranoid rasszista J. Edgar Hoover FBI-főnök voltak a politikai élet meghatározó figurái. Végül Donald Jameson, egy korábbi CIA-ügynök törte meg a csendet, és bevallotta: az ügynökség komoly potenciált látott az absztrakt expresszionizmusban.

Az absztrakt expresszionizmus kapcsán jó lenne azt mondani, hogy a CIA találta föl, hogy lássuk, mi történik New Yorkban és a Sohóban. De szerintem csak annyit tettünk, hogy felismertük a különbséget. Felismertük, hogy az absztrakt expresszionizmus volt az a fajta művészet, ami mellett a szocialista realizmus még annál is stilizáltabbnak és merevebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. És ezt ki is használtuk néhány kiállításon.

A CIA-nek ügyelnie kellett rá, hogy a baloldali művészeti körökben soha ne jöjjenek rá a beavatkozásra. A művészek igen kevéssé tisztelték az amerikai kormányt, a CIA-t pedig még kevésbé. Végül a titkosszolgálat meghirdette a Congress for Cultural Freedom rendezvényt, ahol értelmiségiek, írók, történészek, költők és művészek alkotásait mutatták be, több kiállításon. Az egész projektet a CIA szervezte és finanszírozta, azzal a céllal, hogy megmentsék az amerikai kulturális életet a káros moszkvai befolyástól.

A működésük csúcsán a CIA-nek 35 országban voltak irodái, és több mint két tucat magazint finanszíroztak – többek között az Encountert is. A CIA csak „hosszú póráz” néven emlegette a műveletet: a kormányellenes értelmiségiek kormányzati támogatással biztosították az amerikai kultúra felsőbbrendűségét. Hogy minél több emberhez eljuthassanak, az ügynökség a múzeumokat és a milliárdosokat is bevonta a műveletbe. Nelson Rockefeller – akinek az anyja alapította a New York-i Modern Művészetek Múzeumát – az absztrakt expresszionizmus egyik legfőbb pártolója volt, és több kiállítást is rendezett a legnagyobb művészek alkotásaiból.

Valószínű, hogy az irányzat a CIA támogatása nélkül is meghatározó lett volna a második világháború utáni művészeti életben. De nekik köszönhető, hogy a festmények feltűntek a legnagyobb bankokban, galériákban és városházákon. A kulturális hidegháború élharcosainak ez volt a logója.

A New American Painting kiállítássorozattal már a tengerentúlra is eljutottak: a párizsi bemutató után a londoni Tate galéria is érdeklődni kezdett utánuk. Bár nem volt pénzük, hogy megengedhessék maguknak a kiállítást, egy amerikai művészetrajongó milliomos, Julius Fleischmann színre lépett, és finanszírozta, hogy a kiállítás eljusson Londonba is.

Kitalálták: Fleischmann nem a saját pénzét költötte, hanem a Farfield Alapítványét. Az alapítvány elnöke ugyan Fleischmann volt, de az általa elköltött pénz a CIA-től, pontosabban az amerikai adófizetőktől érkezett. De Fleischmannra senki nem gyanakodott, hiszen tagja volt a Modern Művészetek Múzeuma igazgatótanácsának, hasonlóan sok más, nagy hatalmú emberhez, akik közeli kapcsolatot ápoltak a CIA-vel.