Nők tüntettek először a megszorítások ellen a történelemben

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

A tüntetés, demonstráció, protestálás egyidős az emberiséggel, már csak azért is, mert az épp hatalmon lévők bármikor keményen sérthették mások érdekeit, létezését, amire – természetes módon – reagált minden öntudatos ember. Nem véletlen, hogy a demokráciák alapja a még bennünk élő, őseredeti, törzsi közösségi tudat, ahol a vezetőt megválasztották, és ha a közösség érdekei sérültek, természetes módon leváltották. Ha nem akart önként visszavonulni, erővel volt kénytelen távozni a közösség éléről, mert életszerűtlen volt tartósan egy hatalomittas, narcisztikus ember tartós tündöklése, a törzs ugyanis többnyire megsínylette egy partikuláris érdekektől vezetett, önkényes vezető korlátolt diktátumát.

De hogy mikor történt az első demonstráció, azt nem tudhatjuk. Az biztos, hogy már az ókorban tüntettek az emberek. Azaz jelenlétükkel, tömegesen kinyilvánították (ellen)véleményüket. Bár nem ismerhetjük pontosan, hogy egy kőkori nemzetségben hogy zajlott egy tiltakozás, az biztos, hogy ha nem a többség tiltakozott valami ellen, annak sokszor kiközösítés lett a vége, ami abban az időben egyenlő volt a halállal. Csakis közösségben tudott ugyanis túlélni az ember, ezért nem kellett drasztikus módszereket alkalmazni a rebellisnek vélt ember ellen, elég volt a száműzetés.

Ókori szüfrazsettek voltak az elsők

Bármennyire furcsa, de az egyik legelső ismert tüntetés az ókori Rómában volt, és nők tartották egy megszorító törvény, a lex Oppia ellen, amelyet a második pun háború idején vezettek be költségmegtakarítás címén. Róma az észak-afrikai Karthágó ellen hadakozott akkor a Földközi-tenger feletti uralomért, és olyan magasra csaptak a háború költségei, hogy pénzügyi válság tört ki a feltörekvő városállamban, és a polgárok magántulajdonát is közhasználatra kezdték fordítani. Erről szólt a lex Oppia, amely – többek között – jelentősen visszaszorította a nők díszítésére és dísztárgyaira fordítható kiadásokat.

Korlátozták például, hogy a nők mennyi aranyat viselhetnek,

nem öltözhettek többszínű ruhákba (luxusnak számító lilába különösen nem), de nem utazhattak a várostól egy mérföldön túl saját kocsijukon sem. Márpedig a római nőknek (is) a személyes megjelenés, öltözködés hirdette státuszukat és identitásukat, és mélyen megérintette őket a kényszerű korlátozás, ezért időszámításunk előtt 195-ben dühösen az utcára vonultak, és beszámolók szerint elzárták a Fórum felé vezető utcákat. A Szenátusban fékezhetetlennek és szelídíthetetlen teremtménynek minősítették őket. Idősebb Cato pedig „pánikba esett matrónák felkelésének” nevezte a protestálást, és bíborszegélyű tógájában kijelentette, hogy „Nem tartottuk kordában a nőket egyénileg, most együttesen rettegünk tőlük.” Ő volt amúgy az, aki az elhíresült Ceterum censeo Carthaginem esse delendam (Továbbá úgy gondolom, Karthágónak vesznie kell) kijelentéssel zárta szónoklatait.

A római nők elérték céljukat, a törvényt visszavonták.

Ahogy számos tüntetés is eredménnyel járt a történelemben. Sőt a legtöbb fordulópontot felháborodott emberek tömegeinek demonstrációi generálták. Például az Európa történetét meghatározó francia forradalomban 1789. július 14-én, amikor feldühödött párizsiak elfoglalták a Bastille börtönét, vagy 1848. március 15-én, a szabadságharcba torkolló és később kiegyezéshez vezető, csepergő esőben összegyűlő pesti polgárok tömegdemonstrációja, vagy az 1956. október 23-i spontán megmozdulás Budapesten, ahogy a 2006-os évfordulós véres utcai összecsapások is mind arra hívják fel a figyelmet, hogy sokáig lehet feszíteni a húrt, de elég egy kicsiny szikra, látszólag jelentéktelen apróság, és (megjósolhatatlan időpontban) előbb-utóbb ki fog törni a ribillió, ami legtöbbször visszafordíthatatlan folyamatokat indít el.