Mexikóvárosban azóta van halottak napi felvonulás, mióta látták egy filmben, hogy ilyet tartanak
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Megtudtuk, hány nő várja, és hány menekül a locsolóktól
- Nem ismerték az operát, de királyt buktattak a történelem első sztrájkolói
- Új évaddal jelentkezik a Ma is tanultam valamit podcast
- Nem sokon múlott, hogy Petőfi túlélte március 15-öt
- Leleplezték A titok titkát, áltudomány tarolhatta le a világot
El dia de los muertos, vagyis halottak napja a mexikói folklór egyik legfontosabb eseménye, de az egészen jellegzetes külsőségek miatt az egész világon ismerik – gondoljunk csak az olyan filmekre, mint a Coco vagy a Holtak könyve, esetleg a zseniális Grim Fandango videojátékra. Mexikóban látványos utcabálokat és parádékat tartanak október utolsó napjaiban, az ünneplés pedig november másodikán éri el a csúcspontját. Az idei mexikóvárosi felvonuláson is több százezren vettek részt, itt nézhet róla látványos fotókat, vagy itt egy videót.
Az ember azt gondolná, ez évszázados hagyomány, mint a riói karnevál vagy a busójárás, de valójában nem: a mexikói fővárosban 2016-ban tartották az első ilyen parádét. Méghozzá azért, mert az előző évben a mozikban nagy sikerrel futott James Bond-film, a Spectre nyitójelenete épp Mexikóvárosban játszódott, a halottak napi – akkor még fiktív, csak a forgatókönyvírók fejében létező – felvonuláson:
Ez nem csak 900 millió dolláros jegybevételt hozott a mozipénztáraknál, de óriási érdeklődést is generált a Mexikóba utazó turisták részéről. Mindenki részt akart venni a hagyományos halottak napi parádén, amit a filmben látott. A város pedig azt mondta, oké, rajtunk ne múljon, csinálunk nektek parádét, ha annyira akarjátok (más mexikói városokban, főleg az ország déli részén egyébként valóban szokás volt az ilyen felvonulás, de pont a fővárosban nem).
Az a fura helyzet állt tehát elő, hogy:
- az amerikaiak elképzeltek valamit Mexikóról,
- a mexikóiak ezt leutánozták, mintha valóban az ő hagyományuk lenne,
- a turisták pedig elégedetten nyugtázták, hogy nahát, tényleg olyan, mint a filmben.
Az, hogy egy nép kultúrájából kívülállók kiragadnak valamit, gyökeresen megváltoztatják, majd az visszaépül a forrásként szolgáló kultúrába, egyáltalán nem egyedülálló, legjellemzőbben ételekkel fordul elő. Hermeneutikus visszahatási huroknak hívták sokáig a szociológusok a jelenséget, amíg ki nem találtak rá egy közérthetőbb nevet, a pizza-effektust. A pizza ugyanis egészen hasonlóan járt: a tradicionális feltétek listája eredetileg szigorúan a paradicsom-mozzarella-bazsalikom háromszögben helyezkedett el, de az Amerikába emigrált olaszok körében ez átment némi evolúción, majd – nem kis részben azért, mert a turisták az otthoni olasz éttermekben megszokott “autentikus” recepteket keresték – visszaépült az olasz konyhába, és elkezdték ők is szabadabban használni a pizzafeltéteket.
De hasonló evolúciós kanyarokon ment át még egy csomó dolog, amiről úgy gondoljuk, hogy 100 százalékban eredeti, hagyományos és autentikus. A jóga és a transzcendentális például azután lett igazán népszerű a modern kori Indiában, hogy a hatvanas évek new age mozgalmai nyomán nyugaton népszerűvé vált, és ez a siker exportálódott vissza az őshazába. Vagy szintén indiai példa a tikka massala, a helyi konyha egyik legnépszerűbb fogása: ezt valójában az 1960-as években találta ki Angliában egy bangladesi szakács (más források szerint Skóciában egy pakisztáni), onnan jutott vissza Indiába, lett népszerű, és épült be a “tradicionális” indiai konyha alapfogásai közé.
Maradjunk még egy kicsit a kajánál: a legalapvetőbb szusi-töltelék a lazac – gondolná az ember (oké, holtversenyben a tonhallal), de valójában a japánok, a szusi kitalálói egészen az 1980-as évekig nem használtak lazacot ehhez az ételhez. (Jó okuk volt rá: a csendes-óceáni lazacban olyan paraziták fordulnak elő, amik miatt nyersen nem jó ötlet a húsát fogyasztani.) 1986-ban kezdett el egy norvég cég nagy mennyiségben atlanti lazacot szállítani Japánba, amit biztonságosan lehet nyersen is enni – azóta számít “hagyományosnak” a lazacos szusi.
Rovataink a Facebookon