A másodrendű katonák, akiket csak golyófogónak küldtek az amerikaiak Vietnámba

Minden ezzel ellentétes kormányzati állítás dacára 1966-ra oly mértékűvé erősödött az amerikai szerepvállalás a vietnámi háborúban, hogy egyszerűen elkezdtek elfogyni az alkalmas önkéntes újonc katonák. A délkelet-ázsiai háború oly sok embert kívánt, hogy hiába soroztak be férfiakat tízezerszámra, mindig hiány volt az emberből. A besorozottakat egy évre vihették csak el vietnámi szolgálatra, így az egymást követő turnusok már nem tudták fedezni az emberigényt.

Lyndon Johnson elnök és tanácsadói sokat töprengtek arról, hogy hogyan lehetne növelni az állományt, de a legtöbb kézenfekvő megoldást (például a diákok mentességének visszavonását, vagy a nemzeti gárda állományának behívását) elvetették, mert politikailag túl népszerűtlennek ítélték ezeket. Nem szabadott a kényszersorozottak körét bővíteni: hát valahogy az önkéntesek számát kellett megsokszorozni.

Aztán Robert McNamara védelmi miniszternek zseniális ötlete támadt: drasztikusan lecsökkentették a besorozhatóság egészségi, testi és mentális követelményeit. Így hirtelen több százezer potenciális önkéntes újonc vált hozzáférhetővé a katonaság számára. Igaz, hogy őket korábban harcképtelennek nyilvánították, mert nem volt elég magas az IQ-juk, vagy túl soványak, túl kövérek voltak, de kicsire nem adtak. Nagy előnye volt az alkalmatlanok felvételének, hogy ők rendszerint az alacsonyabb társadalmi osztályokból származtak, így nem is voltak befolyásos politikus rokonaik, aki túl hangosan ágált volna a Vietnámba küldésük ellen.

A tervet Projekt 100.000-nek nevezték, mert az első évben 100 ezer további újonc besorozását (pontosabban toborzását) irányozta elő. A népnyelv azonban először McNamara 100 ezerjeként, majd csak McNamara őrültségeként hivatkozott rá. Ha a puszta számokat nézzük, a projekt akár sikeresnek is nevezhető, hiszen a következő években 354 ezerrel növelte a Vietnámban bevethető amerikai katonák létszámát. Ha viszont a korábban selejtesnek számító újoncok harcértékét, illetve a körükben tapasztalható

Johnson elnök nem nyilvánosan “másodrendű katonáknak” hívta a McNamara-újoncokat, és a hadsereg saját értékelési rendszere alapján igaza is volt. Ahhoz, hogy felvehessék őket, a besorozhatóság alsó határát a maximális 100-hoz képest 10 pontban határozták meg a fegyveres erők kvalifikációs tesztjén, amelyet már tényleg művészet volt alulmúlni. A terv beindítása után már nem volt kizáró tényező az, ha a katona nem beszélt angolul (miközben a tisztek nem beszéltek semmilyen más nyelven), ha az IQ-ja a normalitás alsó határának tartott 80 alatt volt, ha testileg mérsékelten fogyatékosnak minősült, illetve ha alultáplált vagy túlsúlyos volt.

A toborzótisztek mindent bevetettek, hogy meggyőzzék az utcáról betévedt szegényeket a szerződés aláírására. A fő érvük az volt, hogy előbb-utóbb úgyis besoroznak mindenkit. Ha az illető önként katonának áll, rövidebb ideig kell csak szolgálnia, és nem a harcoló alakulatokhoz küldik, hanem csak valami nyugis hadtáp vagy karbantartó munkára osztják be. Persze ezt csak szóban ígérték meg, és a hadi toborzás alapszabálya, hogy

A kritikusok azonnal azzal kezdték vádolni McNamarát, hogy a sorozási kritériumok drasztikus leszállításával az volt a valódi célja, hogy inkább a szegény bevándorlókat, illetve a fekete lakosságot kelljen elvinni meghalni Vietnámba, miközben a WASP (fehér angolszász protestáns) fiúk otthon dekkolhatnak a háború végéig. Az ily módon újonnan felvett katonák átlagéletkora 20 év körül mozgott, és közöttük erősen túl voltak reprezentálva a feketék.

A mából visszatekintő történészek azonban nem ítélik meg ilyen élesen a védelmi miniszter motivációit. McNamara ugyanis őszintén hitt abban, hogy a leglecsúszottabb, a társadalom perifériáján élő fiatalokon valóban lehet segíteni azzal, ha besorozzák őket a seregbe. Ott fegyelmet tanulnak, megemberelik magukat, és esetleg még olyan tudásra is szert tesznek, ami később kiemeli őket a szegénységből (lásd még: “Az ember más szemmel néz arra, aki volt katona”). Szép elképzelés, de nem jött be.

Az eufemisztikusan csak “új sztenderdek” szerint felvett katonák felét küldték végül a harctérre, 71 százalékukat a hadsereghez, 10 százalékot a tengerészgyalogsághoz, 10 százalékot a haditengerészethez, 9 százalékot a légierőhöz.

Joseph Galloway haditudósító, aki bronz csillagot kapott, mert egy csatában több sérült katonát is kimentett a biztos halálból, így emlékezett a McNamara-fiúkra:

"A Projekt 100.000 fiataljai nem tudtak olvasni. Meg kellett tanítani nekik, hogyan kössék be a cipőfűzőjüket. Gyakran elbuktak az alapkiképzésen is, és sokszor kellett ismételniük, mire kiképzettnek lehetett őket minősíteni. A legtöbbjük alkalmatlan volt a ravasz meghúzásánál embert próbálóbb feladatokra. Ezért általában egyenesen a harctérre kerültek, ahol a tanulóidő rövid és halálos."

A McNamara-újoncok több mint felét - 180 ezer embert - valamilyen hiányosság, függelemsértés és hasonló szégyellni való körülmények miatt szerelték le. Ez gyakorlatilag megakadályozta, hogy később rendes munkához jussanak, mert a háborús veteránokat foglalkoztató munkaadók szinte mindegyike megkövetelte az alkalmazottaitól, hogy a katonakönyvükbe a “méltóságteljes leszerelés” legyen belebélyegezve.

A programot végül 1971-ben szüntették meg. Egy 1989-es felmérés, amelyet a védelmi minisztérium rendelt meg, nem igazolta azt, hogy a katonaság majd kiemeli a szegény sorból a Projekt 100.000 újoncait. Amikor összehasonlították a későbbi sorsukat a Vietnámot nem megjárt társaikkal, azt találták, hogy gyakorlatilag minden szociológiai mutatóban alulteljesítettek: alacsonyabb státuszban dolgoztak, alacsonyabb volt az iskolázottságuk, és a jövedelmük is (5-7000 dollárral évente).